Lelki egyensúlyunk és testünk súlya – van összefüggés?

Van úgy, hogy a bánat, a sok munka, a stressz hizlal, de tényleg a bánat, vagy a rohanó élet az ami hizlal?

Érdekes jelenség, ha valaki elhízással reagál a stresszre, hiszen biológiai értelemben a stressz fogyaszt. A modernkori stressz testünk szintjén semmiben nem különbözik az őskorban kialakult stressztől, testünk ugyanazokat a funkciókat használja, és ugyanazokat a válaszokat adja akkor is mikor meglátjuk a főnökünket, és akkor is mikor megláttuk a kardfogú tigrist. Ugyan úgy mozgósítja az elraktározott szénhidrátokat, hogy energiával lássák el az izmokat a futáshoz, ugyanúgy megnöveli a pulzusszámot, hogy oxigénnel lássa le a sejteket stb., tehát felkészül egy testi megerőltetésre, legyen az futás vagy harc. A test rendkívül aktív lesz, és bontja raktárait a stressz megjelenésekor, akkor miért a hízás a stressz mellett?

A megoldás a szokásainkba keresendő. A feszültséget a legtöbben nem mozgással vagy verekedéssel oldják, hanem evéssel (általában édesség, de mindenképen szénhidrát), ivással (általában alkohol, vagy cukros üdítő).  Azért választjuk ezt, mert a stressz következtében testünk raktárai kimerülnek, és fáradtnak érezzük magunkat, a szénhidrát pedig hirtelen energiával tölt fel. Lehetne ezután egy kiadós futással folytatni a parkban, a tó körül, de ehelyett általában ülnek tovább, és dolgoznak a számítógépen, vagy a megbeszélésen. Ekkor az elfogyasztott plusz energia automatikusan tárolásra kerül, hiszen a test úgy véli, hogy a legközelebbi stressz megjelenésekor majd szüksége lesz rá, ezért tartalékol.

Mi a megoldás?

Sokkal könnyebb a fogyás akkor, ha valaki bátran ki meri adni az érzelmeit, az indulatait – és ezért látszanak a sovány emberek agresszívabbaknak, indulatosabbaknak, mint az elhízottak. (Nem azért, mert az idegeik ki vannak párnázva J)

Tegyünk az értelmetlen elhízás ellen úgy, hogy ha bánatunk van, megpróbáljuk az úgy megoldani, hogy az illetővel megbeszéljük, vagy ha vele nem lehet, akkor valakivel megosztjuk (megosztott gond már csak fél gond). Feszültségünket nem elfojtjuk evéssel, hanem megosztjuk másokkal (naplónkkal), és talán még megoldás is születik rá. Fel kell vállalni a konfliktusokat, hogy adott esetben a saját szépségünk és egészségünk hiánytalanul megmaradjon, eméssze a másikat, ha nem megfelelően viselkedett.

A egyenes embereket általában amúgy is jobban szeretik társaik, mindenesetre az egy külön tudomány, hogy hogyan lehet úgy megmondani a véleményünket, hogy másik azt elfogadják, és ne gondoljanak minket összeférhetetlennek.

Próbáljunk meg mindent lágyan, de közölni már az elején, és akkor nem lesz akkora a sérelem, hogy az már helyrehozhatatlan legyen. Válogassuk meg, ki érdemli meg jóindulatunkat, és ki nem, mindenkivel nem lehet amúgy sem jóban lenni. J